Prologus

Futnom kell…

Adrien arca összerándult, igaz csak álmodott, de minden, ami ott játszódott megviselte: érezte a bőrén az adrenalin okozta izzadtságcseppek fagyos folyamát, érezte, ahogy a lábai leszakadnak, úgy rohant. Mindenhol sötét, igaz otthon volt még álmában is. Kisfiúként, olyan 6-5 éves. Kis űrhajós pizsamája itt-ott már kicsi volt, de ő így szerette. Igaz lassan 2 éve kinőtte. Az anyja rengeteget pesztrálta, vett neki jobbnál jobb darabokat, de Ad makacsul ragaszkodott ehhez.

Ez az övé volt…

Végigfutott a hatalmas apartman lépcsőin. Nem szakadt fel hang a torkából, csak a kétségbeesett lihegés Valami olyat látott, amit nem kellett volna. Valamit, ami összetörte, ami lerombolta édes kis gyermeki világát… valamit, amit a mai napig elnyom, és csak azt hiszi egy visszatérő régi álom. Tagadás.

Vér… mindenhol…

    - Várj! – az ereje végét járó hang csupán suttogás volt, de Adrien megfagyott ettől. Remegett, vékonyka karjait magához ölelte.

Mi lesz most?

A hang után fáradt lépések következtek, amik a lépcsőn baktattak lefele a kisfiú fele. Egy vörös csoda…
és Ladybug letérdelt a fiú elé. Nem csak a ruhája miatt volt vörös. Hosszú, két copfba fogott feketés, néhol kék árnyalatot öltő haja teljesen zilált volt, est kék szemeibe pár kósza tincs lógott. Két kezét Ad vállára tette, abban a pillanatban a fiú azt érezte majd’ összerogy. Kicsiny térdei félelemtől reszkettek.

  - M… mi…

  - Sssh.... – a lány lehajtotta a fejét. Oldalán kiszakadt a pöttyös ruha, s bár a vérzés elállt, bőrének sápadtsága azt mutatta koránt sincs olyan jól. – Minden rendben lesz… te vagy Chat öccse, igaz? – még most is, a legnagyobb csendes káosz közepette, de elmosolyodott. Ettől Adrien kicsit megnyugodott. De utána ötlött fel benne...a nyugodtság elhagyta a testét...
Chat öccse?!
Hideg zuhany számára.

  - É… én nem tudtam…- kezdte hangosan, de ismételten a szuperhősnőre pillantott és visszavett a hangjából. – Nem tudtam, hogy ő lenne…

  - Titokba kellett tartania… - Lady egyik kezével megsimította Ad arcát. A fiú ekkor vette észre, hogy a lány karja nagyon csúnyán megégett, minden mozdulat és beszéd egyenlő volt a poklok kínjával. – De rendben lesz… de segítségre van szüksége… rád van szüksége… - sóhajtotta elhalóan majd felállt. Tartása görnyedt volt, oldalára fogott. Utolsó lélekjelenlétével is azon volt, nehogy megijessze a fiút és nehogy összeessen. – Vissza fog változni, lehet már vissza is változott. Nem láthatom így… és ő se engem… - fejét megrázta, jelezve: az 5 pöttyből kettő, ha maradt a katicás fülbevalóján.

  - De így, nem fogsz messzire jutni Ladybug! – Adrien közelebb lépett, már nem félt annyira.

  - Megpróbálok hazaérni. Ne aggódj! – sérült kezével a kicsi aranyfürtjeibe simított. – Légy jó és vigyázz a cicámra! – kacsintott egyet leplezetlen fájdalommal íriszében, utána az ajtóhoz sétált. Széttárta a kétszárnyú ajtót, yoyoját fogta, elrugaszkodott és már nyoma sem volt. Kint pedig eleredt az eső...

Felix!

Adrien ismételten rohanni kezdett, ezúttal felfele testvére szobája fele. És az álma itt kezdett tényleg elszakadni az eltemetett emléktől. A folyosó egyre hosszabb és hosszabb, hiába futott, vádlijára ólmos súly nehezedett. Már csak mászott, könnyei patakokba folytak. Hangja megelevenedett, sikított, zokogott. Feltört benne a félelem, a kétségbeesés, a szomorúság és a düh.

- FELIX!

Nem...nem érem el már őt...soha....