Pánik

Adrien kicsit késve érkezett meg. A nagynénje feltartotta egy darabig – magyarázta Ninonak. Marinette hirtelen elfelejtette, hogy egy általa vélt potenciális gyilkos ül mögötte közvetlen; álmodozó pillantásokat vetett a fiúra. Még a hülyének is leeshet, hogyan érez a lány. (Igaz egyedül Adriennek nem ezért el kéne ezen gondolkodni).

Egyszer szeret

Chloé is betoppant, első útja Adrien nyakába vezetett. Haja megnőtt, de immáron, nem kötötte fel, leengedve hordta tű egyenes fürtjeit. Ruháján és stílusán viszont semmit sem változtatott.  Végül is Chloé egy véglény, aki képtelen komolyabb fejlődésre rövid időn belül.

  - Aaaaaadriiiiiiiiiiiieeeeeeeen! De örülök, hogy látlak! – ez alatt a mondat alatt több ezer csókot nyomot az arcára. – Hiányoztam? Ugyan! Én mindenkinek hiányozni szoktam!

Egyszer nem

  - Aha... Persze Chlo.... – a fiú zavartan vakargatta a tarkóját, de smaragdos írisze megakadt valakin. Chloé mögött állt egy lány. Egy kicsit mintha hasonlított volna a gráciára, de az arcvonásai finomabbak voltak és kedvesebbek. Fejét lehajtva állt. Méz szőke, hullámos haját enyhén kiszívta a nap, de így is olyan színe volt, mint valami Disney hercegnőnek. Féloldalt hordta fonásba.  Alakja kecses volt, enyhén dongó alakú. Tartása szép, látszódott rajta, hogy valami táncot biztos űz. Nem voltak pattanásai, se egyetlen ránc sem, szemei viszont furcsák: felemás volt. Az egyik szürke, a másik meg nagyon élénk baba kék. Nem hordott rikító ruhákat, szépen, elegánsan volt öltözve; egy fehér ing, egy rózsaszín kardigán és enyhén koptatott farmer topánnal. Oldalán táska, amolyan lányos, kis virágokkal és mintákkal.

Chlo észrevette Adrien pillantását. Kuncogott.

  - Adrien, hadd mutassam be az unokahúgomat, Mercedest. Ő Németországból jött! A cserediák programmal. Jajj már alig várom, hogy blabalabalabalab – és ennyivel ki is maradt Adriennek. A lány minden locsogását kizárta, Ninora pillantott segítséget kérve, de ő nem tudott mit tenni az érdekében. Ekkor ismételten Mercire pillantott, ám a lány már elindult felfele a padok közt.

Amikor bejött mindenki kíváncsian méregette, de most, hogy Chloé a rokonának mondta őt, leendő osztálytársai szemében egyenlő volt ugyanazzal az elkényeztetett, ripacs személlyel. Torkában gombóc lüktetett.

  - Hé... – egy hang szólította meg, igaz a többiek számára Chlo szófosása mellett elnyelődött. Az ezüstös hajú fiú volt az. A lányra pillantott. Teljesen kizárta az előbbi jelenetet, inkább 2 személyre figyelt. Ám, miután elmozdut valaki, kénytelen volt nem észrevenni. – Ülsz? – hangja igazán férfias és kissé mély volt, de nem annyira. Valami fura játékosság csengett.

  - Igen.. – felelt és megvárta, amíg a srác beljebb húzódik. Elhelyezkedett, táskáját a pad mellé rakta. Lehunyva pilláit reménykedett, legalább az újak befogadják.

  Egy mindenkiért, mindenki egyért, nem?

Már nyitotta volna a száját egy kérdésre, mikor betoppant a tanár. Mindenki helyet foglalt, a teremben csend támadt.

  A tanár bemutatkozott, tartott egy sor előadást, mennyit fejlődött az iskola, hogy a termek nagyobbak, a padok több fősek, stb. Majd az új diákokra tért át. Az osztályban összesen 5 új volt, mindegyik sorra került, hogy beszéljen kicsit magáról. A svéd fogszabályozós fiú, akinek hatalmas vastagkeretes szemüvege volt, csoda, hogy elbírta az orra, egészen ömlengősen kezdte neki, de rájött, ezzel az előtte ülő Kim nyakába köpdös, inkább elhallgatott.  A flegma orosz lány nem zavartatta magát, csupán bár szóban elhadart néhány információt és visszatért békésen kérődző életmódjához. Lila, már megfordult itt, sokan ismerték. Formalitásból kicsit jobban megnyílt, de egész idő alatt Adrient figyelte. Ezzel 2 instant ellenséget szerzett magának.

Mercedes, nem mert felállni. A térdei remegni kezdtek. Mi lesz, ha ezek után is megbélyegzik? Ha Chloé miatt elkönyvelik egy kényes gráciának, aki csak a pénz meg a hírnév érdekli. Arca olyan vörös volt, mint a cékla.

  Pánik

  - Solomon Matthew Hellgate. – állt fel hirtelen a mellette levő srác. Szép kiejtése volt, enyhe angol akcentussal. – Ausztráliából érkeztem két testvéremmel. Ők az ikertestvéreim. Nem ide járnak. 3 nyelvet beszélek és egyet tanulok. – karba tette a kezét, egyik lábáról a másikra állt. Végignézett a diákokon. Szemében veszélyes fény csillant mikor Adrienre és Marinettre nézett. Egy ideig megállt rajtuk és csak akkor haladt tovább a pillantása, mikor azok ketten egyszerre nyeltek egyet. – Nagyjából ennyi. – visszaült és padtársára nézett. Féloldalasan elvigyorodott, kisimított egy kósza tincset szürkészöld íriszeiből.

„Te jössz” – tátogta és előre fordult. A lány felállt. Leküzdötte a kezdeti lámpalázat.

  - A nevem Mercedes Lotte Berger. Berlinből költöztem ide anyukámmal. – idegesen a fonásához nyúlt. Azzal kezdett babrálni. – Apukám pár éves koromban hunyt el egy balesetben. Azóta élek egyedül anyukámmal és a két fiútestvéremmel. Erik a bátyám, Johnas az öcsém. – megrázta a fejét ér édesen elmosolyodott. – Örülök, hogy megismerhettelek titeket! – egy pillanatra megremegett. Mindenki csendben hallgatta, páran köhögtek. Merci várta azokat a lesújtó pillantásokat és megjegyzéseket, miszerint „anyuci újgazdag kicsi lánya máris panaszkodik”, de nem így lett. Jobban végigmérték, mosolyát kémlelték. Páran az unokatestvérére pillantottak és magukban feltették a kérdést: „ezek komolyan rokonok?”

Csak anyai ágyon.

Leült, elkezdte a hangját simogatni. Valamennyire megnyugodott. Talán nem lesz olyan rossz ez az év és talán....talán...

Talán...

 Egy sikolyt hallott a belső udvarról. Mindenkibe megfagyott a vér. Mercedest hirtelen kapta el a pánikroham.

Vajon más is hallotta?

De hallotta ám!

Nagyon veszélyes

  - Marinette!

Semmi válasz

  - Marinette!

Még mindig semmi válasz

  - Kellj már fel édes kislányom, el akarsz késni?

A lány méltatlan pillantást vettet a plafonra. Már egy ideje fent van, de nem igazán akart megmozdulni. Az egész nyarat Chloé nélkül töltötte és legkisebb vágya volt vele találkozni. És ott van Adrien is..

„Mi van ha elfelejtett? Ha már nem akar hozzám szólni? MI VAN HA VAN VALAKIJE? VAGY AZ ÚJAK KÖZT MEGTALÁLJA A LEENDŐ MRS. AGRESTET???” – gondolatok ezrei cikáztak a fejébe. Végül fogott egy párnát, arcához nyomta és beleordított. Tikki felkelt mellőle.

  - Marinette! Ne gondold túl! Jó lesz ez az év! – finoman a lány takarójára telepedett. Kicsiny lábait illegette ide-oda.

  - Tikiii! Te mindig tudod, mi jár az eszembe. – a lány is immáron felült és szeretett barátjára nézett. – De akkor is...minden évben, ahogy közelít, az érettségi egyre jobban félek, hogy elveszíthetem. Főleg hogy jönnek más-más országokból. – hangja megtört volt. Kimászott az ágyból és a sarokban felállított tükréhez lépett. A nyár alatt nem barnult –inkább leégett-, de nem volt hulla sápadt. Arca kicsit pirospozsgás, szemei ugyanolyan ragyogóan kéken izzódtak. Megigazította immáron kicsivel hosszabb haját, két copfba fogta, utána felöltözött. Lement reggelizni.

  Édesanyja tipikus kínai reggelit csinált: rizskása, benne húsdarabkák. Igaz ezt korábban szokták enni, de a lány gyomra így is elég edzett ahhoz, hogy reggel 5-6 óra helyett 7-8-kor egyen. Természetes a reggeli alatt 2x öntötte ki a sót, és csupán 3x a teáját. Nincs mit tenni, egy nyár alatt senki sem lesz szerencsés. De a lány időközben elkezdte viccesnek találni a dolgokat és egyre kevesebbszer volt szomorú a miatt, ha véletlen felbukik valamiben; főleg hogy általában Adrien karjaiba köt ki.
  Legalábbis ez volt a nyár elején. De hogy mennyi és mi változott, azzal ő sem volt tisztában. Egyedül Alyaval meg Mylénel tartotta a kapcsolatot. No, meg persze Chat-al. Rengeteg akumát intéztek el ketten. A Volpinás esett óta jobban figyelnek egymásra és arra is ha esetleg valaki kiadja magát valami szuperhősnek. Ez szerencse még nem fordult elő. Főleg, hogy az öreg Mester kioktatta Marinettét: nála van a róka, valamint a darázs amulettje. Minden más hamisítvány.

  „- És nincsenek más amulettek? – kérdezte a lány és belekortyolt a zöld teájába, amit az öreg rakott elé. A kis figura felállt és gondterhelt pillantást vetett a lányra.

  - Voltaképpen van. Az is elveszett, mint a Moly bross. De mivel az is megkerült, idő kérdése, az mikor fog.

  - De hát annak nincs is helye a ládában! Ha jól számoltam csak 7 amulettnek van helye. Hogy lehet?

  - Azért nincs a ládában helye, mert ennek az amulettnek más a feladata. Eredetileg ő őrizte a ládát, ő választotta ki a hősöket. Mindegyik hőstől volt ereje, egyfajta Őrző volt.

  - És mi lett vele? – Nette hátrasimította egyik fürtjét idegesen.

  - A sötét útra lépett... – az öreg hangja elhalkult. – kb. 1500 éve. Összetűzésbe került az általa választott Hősökkel és elszakadt tőlük. Vagy hagyta őket, vagy keresztbetett neki. Viszont olyan is volt hogy segítette. –megállt egy festmény előtt. Egy kígyót ábrázolt. A kígyó egy fekete pillangót ölelt körbe; egyszerre fojtotta és ölelte. – A Zöld Anakonda, de egyes helyeken Gyilkos Pitonként ismerik. Megtestesíti a rosszat és a bűnt, mint Ádámnál és Évánál. De közben bölcs és jóságos. A mérgéből gyógyszert csinálnak, pár mesében forrasztófüvet adott a mesehősnek, hogy a szerelme sérülését elássa. Kettős jelentéssel bíró állat.

  - És...izé.... – a lány felállt és az öreg mellé állt. – Hogy érti, hogy minden hőstől volt ereje?

  - A saját képességei mellett voltak olyanok is, amivel felerősítette a Hősök erejét, és magáénak is tudhatott belőle egy keveset. Nurunál, akarom mondani, Hawk Moth-nál például több embert lenne képes több erővel felruházni, mindenfajta düh és méreg nélkül.  Önmagában csak életre kelti az élettelen tárgyakat. Plaggnál, vagyis Chat Noirnál, meg előidézheti az Egyiptomnál ismert 10 csapást és elpusztíthat mindent.

  - Azta... – Marinette szája tátva maradt. Az öreg bólintott.

  - Önmagában is elő tudja idézni, de csak egy emberen és nem halálos formában.

  - É..és nálam? – Nette magára mutatott. Tikki kiszállt a táskából.

  - Még nem tudni. Sohasem szorultam Raphill segítségére

  - Raphill?

  - Ő az Anakonda kwamija. – felelte az öreg. – És valóban. Ladybug eddig nem szorult az erejére ezért ki sem jöhetett nála, hogy önmagában mire képes vele. Viszont vigyázzatok Volpinánál. Minden illúzióját megeleveníti. Önmagában meg egyből meg is teremti. – visszatotyogott a párnájához. – Kérsz még teát?”

Nagyon veszélyes!

Marinette az iskola fele kezdte venni az irányt. Ezúttal nem akart elkésni. Főleg, hogy alig egy zebrányira volt az intézmény. Szerencsére most időben megérkezett. Alya már foglalta is a helyett maga mellett; pont Adrien mögött. Nette ezt egy megnyugvó mosollyal nyugtázta és körbenézett, hogy Chloé véletlenül sincs-e itt. De nem volt.

Álmodnék?

Leült és megölelte legkedvesebb barátnőjét. Amint túljutottak ezen, Alya darálni is kezdte a Ladybug „elképesztőenüberkirály” tetteit. A lány ezt egy mosollyal nyugtázta és az ajtót kezdte figyelni.

Hol van?

Nyílt is az ajtó, a lány szíve a torkában dobogott. De majd megállt is ott ahol van.

Nem Adrien lépett be. A fiú teljesen idegen volt –de a lánynak egészen ismerős is. Minden érzéke azt ordította, tartsa tőle a két lépés távolságot, de azért alaposan végigmérte.

  A srác bőre olyan fehér volt mint Nettének, de testalkatra teljesen hasonlított Adrienre, bár lehet kicsit izmosabb és magasabb volt, mint ő. Vállára bomló félhosszú fehér tincsei vége fekete árnyalatot vett fel (mint a Csábításból jelesben Lysandernek). De amik mégis idegességre adta okot azok a szemei voltak: Szürkészöld íriszeiben a pupillája enyhe ovális alakot vettek fel.

Mint egy kígyó

Fekete bőrdzsekit és szürke „Death is the beginning” feliratú pólót viselt, hozzá fekete szaggatott farmert és acélbetétes martenz bakancsot. Nyakában több medál is lógott, ujjain több gyűrű is sorjázott. Jobb kezén lehetett még egy furcsa karperecet látni:

Maga a karperec egy kígyó volt, majd az egész alkarra feltekeredett. A kígyó szeme zöld volt, és sugárzott belőle a jeges közöny.

Marinette megborzongott és nyelt egyet. Megrázta a fejét és visszamosolygott erőltetetten Alyára. Fél szemmel a fiút figyelte, aki elkapta ezt a tekintetét. Egy ideig nézte majd elindult felfele, elhaladva Nette mellett, Nath mellé ült, közvetlen a lány mögé. Ő csak nyelt egyet. A hátán végigfutott a borzongás.

Félek....

Undorítóan gyönyörű

  - Adrien! Adrieeeeeeeen! – Plagg ébresztgette álmában sikoltozó barátját egy „dugjukazorrábaegycamambertmertattólfelébred” titkos nin-jitsu fogásával. Ennek eredményeképp a fiú hirtelen felült, lefejelve ezzel a kicsiny kwamit.

  - Plagg! Mi a... pfujj! – Ad kétségbeesetten próbálta kihalászni a büdös sajt darabkákat szaglójárataiból, mindenféle franciaszitkokat szórva arra, aki egyáltalán jó ötletnek tartotta penészszagúra érlelnie eme „finomságot”.

  - Minden második nap ordítasz! Felversz mindenkit! – a kismacska körberepülte immáron lélegző társát. – Menj már el egy agy dokihoz.

  - Rosszat álmodtam, ettől még totál normális vagyok... – álmosan a vekkere pillantott.

„ Lehetet még volna 5 percem...nos, mindegy...”

 A napfény vakítóan hatott a hatalmas ablaküvegeken át. Hunyorognia kellett, hogy felkeljen és megtalálja a papucsát. Kócos tincseivel babrált, míg a tükörig csoszogott a fürdőszobájába. Belenézett. Egyetlen karika sem volt tökéletes arcán.

Undorítóan tökéletes

Sok „fangirl” mellett voltak azért olyanok is, akik leszólták a munkáját. 16 évesen világszínvonalas modell, aki apuci hátán kúszott fel a sikerekig, undorítóan tökéletes testel és családdal.

Tökéletes, mi?

Elsőnek fogat mosott, fáradt fejjel még nem kezdett el kattogni. A kelés utáni 15 perc a legmegnyugtatóbb. Még nincs az illető annyira ébren ahhoz, hogy gondolkodni tudjon, gyakorlatilag boldog tudatlan. De a 16 perc a legborzalmasabb: egyszerre szakad a nyakába minden. Adrien is így volt ezzel, de a szakmában megtanulta, ha vaskos maszk mögé rejti fájdalma minden rezzenését azzal képes önmagának is hazudni. És nem nyomja annyira a fájdalom... és talán.... talán...

  - Aaaaaaaaaaaadriiiiiiiiiiiiiiiiieeeeeeeeeeeeeeeeeeeen! – Plagg szaltózott egyet a levegőben és megállt Ad feje mellett – El fogsz késni! Most kezdődik a 11. osztály! Istenem, ennyit még nem voltál iskolában egyhuzamban!  Gratulálok!

  - Kösz? – a srác köpött egyet a mosdókagylóba. A kwami hozzászólását egyszerre vette bóknak és sértésnek.

  - Én annyira kíváncsi vagyok! Igaz, hogy teljesen átépítették az iskolát, mivel túl sok cserediák jelentkezett át? Ez állati! Közülük az a Lila nevű csaj is jön!

  - Rengeteg új osztálytárs lesz: Ausztrál, Olasz, Orosz, stb. – sorolta Plaggnak mialatt kifésülte aranyos kócai. – Annyi szent: ezúttal is rengeteg akumával kell szembenézni. Ha Chloé kinyitja a száját...

  - Elszabadul a pokol. És mint tudjuk ő a királynője. – a kismacska megforgatta neon zöld szemeit és bekapott egy akkora sajtot, mint ő saját maga. Adrien kényszeredetten elnevette magát.

  - Ezt ne mond neki hangosan

  - Esélyem sem lesz hozzászólni

  - Úgy legyen! – Ad visszatért a szobájába. Felvette szokásos ruháit. A nyáron nem sokat változott: kicsit nőtt, vállai szélesebbek lettek, teste szálkásabb és izmosabb. De a stílusa aligha változott. Vállára vette oldaltáskáját, berakott egy csomagnyi camambert és elindult lefele az ebédlőbe.

Lent már várta a jó meleg reggeli; croissan, kávé és alma. Mellette volt csomagolva egy szendvics és egy flakon víz. Adrien helyet foglalt és nekilátott az evésnek. Olyan csöndes lett hirtelen minden, hogy a srác azt hitte majd meg fullad. De az is lehet, hogy a penészszag nem ment ki még az orrából.

A csendet Natalie törte meg. Belépdelt, tabjával a kezében, hevesen pötyögve rajta valamit. Csak akkor nézett rá a fiúra, amikor az köhintett, jelezvén, nem vak.

  - Délután fotózásod lesz, utána pedig jön a kínai tanár. Ne tervezz be semmit!

  - Megszoktam...nem is akartam. – keserűen előremeredt. Elment teljesen az étvágya. Becsúsztatta a szendvicsét a táskájába a flakonnal együtt, aztán kikerülve az asszisztenst elindult a kocsi irányába. Natalie megszokta. Némán követte, arcára nem ült ki a sajnálat.

Adrien utálta, ha sajnálják.

A kocsi előállt, Ad már készült, hogy huny egy kicsit az iskoláig. De akkor kivágódott a kocsiajtó.

Ezek a vörös fürtök

Egy nő szállt ki. Finom fekete ruhát viselt, ami tökéletes modell alakjának simult. Vérvörös, hullámos hajában egyetlen kósza szál sem volt, fürtjei perfektül belesimultak hatalmas karimájú fekete kalapjába. Szemét napszemüveggel takarta. Eme tipp-topp hölgy nem volt Adrien számára ismeretlen...de annál jobban feldobta a napját.

  - Rebecca! – a szava elakadt, tüdejéből minden levegő kiszorult. Apai nagynénje, mint mindig, most is olyan váratlanul érkezett, akár egy tornádó. Ugyanakkor ugyanilyen elsöprő is volt. Arcra sokban hasonlítottak a fiúéra, mindketten modellkednek, ám a nő ezen felül az Agreste Divatmárkának egyik vezető tervezője volt. Rengeteg kollekciója jelent meg. A hatalmas mosolya mögött kegyetlen üzletasszony is megbújt, mellette a riválisait harciasan kiiktató és az ambiciózus divatguru is helyet kapott személyiségének széles tárházában.

  - No hát Adrien! Meglepetés! – széttárta két kezét és gyönyörű járását kihangsúlyozó magassarkúban odatopogott kedvenc, egyben egyetlen unokaöccséhez. Megölelte. Adrien megihletődve visszaölelt. Mindig is szerette Rebet. Ő az egyedüli, aki ellentmondást nem tűrően szembeszállt Gabrielel, megvívva ezzel a kegyetlen testvérháborút. Rebecca volt Adrien pót-mamája, ki ha kell, piszkos dolgokat is kijátszik szeretett bátyja ellen. Ha ő itt van, Adriennek több szabadideje van, nem szakítják szét a mindennapi gondok. Ám, az hogy elmegy, újabb seb. Újra szembe kell nézni a hétköznapokkal és Gabrielel.

  - Meddig maradsz? – rutin kérdés, már várta is a rutin válaszokat:

„Egy hét, talán kettő, attól függ mikor ér véget a fotózás”

De ami jött azt álmába sem hitte volna

  - Minél tovább kedvesem, minél tovább... – hangszíne egy pillanat alatt vált hátborzongatóan aggódóvá, és ugyanennyi kellett neki hogy újra mosolyogjon. – De ne is húzzuk tovább! Gyere csak kedvesem, mesélj a kocsiban! 1000 éve nem láttalak! – hevesen húzni kezdte a fiút, terelve a témát az előbbi megszólalásáról. Ad még kicsit sokkos állapotban volt. Rebecca a napsugár, ami mindent megváltoztat...de az az előbbi hang...sohasem hallott ilyet.

Bemászott a fehér limuzinba, de döbbenten vette észre, nincs egyedül. bent ült még valaki. Egy férfi.

  Telefonját nyomkodta. Az arca, a szeme és a haja...minden furcsa volt rajta. Ugyanolyan szép volt arcra, mint Rebeccának. Arcélei tökéletesek, arccsontja férfiasan kemény, de volt benne egy kisfiús lágyság is. Egyetlen ránc sem volt rajta, leszámítva arca két oldalán gödröcskéit. Enyhén hosszú haja, nem volt  festett vörös, innen lehetett látni, hogy ír, de enyhén húzott szeme miatt meg lehetett állapítani, hogy esetlegesen keletről is hordozz magában gént. Hátul a tarkóján a haja hosszabb volt, majdhogynem a háta közepéig ért,  és össze volt kötve egy gumival. Fekete bőrdzsekit és farmert viselt. ACDC-s pólója feszült izmos mellkasán. Felpillantott a döbbent fiúra, elmosolyodott és intett.

  - Yo!

  - Yo..o... – melléült, Reb meg eléjük. Az ajtó becsukódott és elindultak. Adrien nagynénjére nézett választ várva. És ő darálni is kezdte

  - Adrien, ő itt egy nagyon régi barátom, Ender. Ender, ő meg itt Adrien, az unokaöccsém.

  - Pont olyan, aminek elmesélted. – End hangja mély és bársonyos volt, de benne volt egy kisfiús vékonyság is ami dobott az imidzsén. A nő válaszul csak kuncogott.

  - Ender rezidensi munkát kapott itt. Vagyis szereztem neki. Így tud velem dolgozni.

  - Veled dolgozik?

  - Pontosan kölyök! – kacsintott egyet a férfi. Lecsukta a telefonját. – Én vagyok az élő próbababa neki. De valljuk be: csak azért szereti ezt csinálni, mert imád agyonszurkálni!

  - Olyan kislányosan sikolt! – védekezett Reb nevetve.

  - Mivel ha szúrsz, a tesztoszteron egy perc alatt elszivárog belőlem! Nem vicces! – de azért elkezdett nevetni. Még Ad is elmosolyodott egy haloványan. Rebecca felé fordult.

  - Ide figyelj kedvesen, Natalieval lemondatom minden tennivalódat! Legalább erre a hétre!

  - De a fotózások...

  - Megvárnak!

  - Ezt a divatmagazinok nem fogják értékelni.

  - Hidd el öcsi, a divatmagazinok félnek tőle! – End a fiú fülébe suttogott. – Mondjuk ki az aki nem fél tőle?

  - Attól, hogy suttogsz, hallak! – a nő összeráncolta a homlokát. Ender vállat vont és ismételten hátradőlt.

  - Nem hazudtam. Ez az igazság. Aki az utadba kerül, az jobb, ha végrendeletet csinál. Mint az a Stone gyerek vagy ki.

  - Jagged Stone?! – Ad szája egy pillanatra tátva maradt.

  - Az! – a férfi vörös hajába túrt.

  - Nem tudom, mit esztek rajta... – forgatta a szemét az asszony méltatlankodva. – Istenem, idősebb, mint én, de úgy viselkedik, mint egy 20 éves. Láttad azt a szakállt? LILA! Ki az az elmebeteg, aki LILÁRA festeti a szakállát???? Borzalmas. Ismétlem: B-O-R-Z-A-L-M-A-S! Bár a zene jó, ettől független túlkoros az ilyen viseletre! És...

  - Nyugi kölyök, csak azért mondja ezeket, mert betojt a házi krokitól – fojtotta a szót Rebbe a fiatal rezidens. – Majd lehiggad pár tábla csokitól.

  - MICSODA?!

  - Ohh már itt is vagyunk? – Adrien az iskolájára pillantott. Rebecca volt a napsugár, de mint minden napsugár közelről gyilkos és nagyon lobbanékony. Mivel Endnek valószínűleg minden orvosi tudását latba kell vetnie, hogy a vita után összerakja magát, mint ovis a hiányzó puzzlet, jobbnak látta elszabadulni. Nem szaporította a szót. Megpuszilta a dühtől elvörösödő fejű nénjét, intett egyet Endernek és ki is pattant. Beleszippantott a hűvös, kora őszi levegőbe

  - Hát elkezdődött

De elkezdődött ám

Prologus

Futnom kell…

Adrien arca összerándult, igaz csak álmodott, de minden, ami ott játszódott megviselte: érezte a bőrén az adrenalin okozta izzadtságcseppek fagyos folyamát, érezte, ahogy a lábai leszakadnak, úgy rohant. Mindenhol sötét, igaz otthon volt még álmában is. Kisfiúként, olyan 6-5 éves. Kis űrhajós pizsamája itt-ott már kicsi volt, de ő így szerette. Igaz lassan 2 éve kinőtte. Az anyja rengeteget pesztrálta, vett neki jobbnál jobb darabokat, de Ad makacsul ragaszkodott ehhez.

Ez az övé volt…

Végigfutott a hatalmas apartman lépcsőin. Nem szakadt fel hang a torkából, csak a kétségbeesett lihegés Valami olyat látott, amit nem kellett volna. Valamit, ami összetörte, ami lerombolta édes kis gyermeki világát… valamit, amit a mai napig elnyom, és csak azt hiszi egy visszatérő régi álom. Tagadás.

Vér… mindenhol…

    - Várj! – az ereje végét járó hang csupán suttogás volt, de Adrien megfagyott ettől. Remegett, vékonyka karjait magához ölelte.

Mi lesz most?

A hang után fáradt lépések következtek, amik a lépcsőn baktattak lefele a kisfiú fele. Egy vörös csoda…
és Ladybug letérdelt a fiú elé. Nem csak a ruhája miatt volt vörös. Hosszú, két copfba fogott feketés, néhol kék árnyalatot öltő haja teljesen zilált volt, est kék szemeibe pár kósza tincs lógott. Két kezét Ad vállára tette, abban a pillanatban a fiú azt érezte majd’ összerogy. Kicsiny térdei félelemtől reszkettek.

  - M… mi…

  - Sssh.... – a lány lehajtotta a fejét. Oldalán kiszakadt a pöttyös ruha, s bár a vérzés elállt, bőrének sápadtsága azt mutatta koránt sincs olyan jól. – Minden rendben lesz… te vagy Chat öccse, igaz? – még most is, a legnagyobb csendes káosz közepette, de elmosolyodott. Ettől Adrien kicsit megnyugodott. De utána ötlött fel benne...a nyugodtság elhagyta a testét...
Chat öccse?!
Hideg zuhany számára.

  - É… én nem tudtam…- kezdte hangosan, de ismételten a szuperhősnőre pillantott és visszavett a hangjából. – Nem tudtam, hogy ő lenne…

  - Titokba kellett tartania… - Lady egyik kezével megsimította Ad arcát. A fiú ekkor vette észre, hogy a lány karja nagyon csúnyán megégett, minden mozdulat és beszéd egyenlő volt a poklok kínjával. – De rendben lesz… de segítségre van szüksége… rád van szüksége… - sóhajtotta elhalóan majd felállt. Tartása görnyedt volt, oldalára fogott. Utolsó lélekjelenlétével is azon volt, nehogy megijessze a fiút és nehogy összeessen. – Vissza fog változni, lehet már vissza is változott. Nem láthatom így… és ő se engem… - fejét megrázta, jelezve: az 5 pöttyből kettő, ha maradt a katicás fülbevalóján.

  - De így, nem fogsz messzire jutni Ladybug! – Adrien közelebb lépett, már nem félt annyira.

  - Megpróbálok hazaérni. Ne aggódj! – sérült kezével a kicsi aranyfürtjeibe simított. – Légy jó és vigyázz a cicámra! – kacsintott egyet leplezetlen fájdalommal íriszében, utána az ajtóhoz sétált. Széttárta a kétszárnyú ajtót, yoyoját fogta, elrugaszkodott és már nyoma sem volt. Kint pedig eleredt az eső...

Felix!

Adrien ismételten rohanni kezdett, ezúttal felfele testvére szobája fele. És az álma itt kezdett tényleg elszakadni az eltemetett emléktől. A folyosó egyre hosszabb és hosszabb, hiába futott, vádlijára ólmos súly nehezedett. Már csak mászott, könnyei patakokba folytak. Hangja megelevenedett, sikított, zokogott. Feltört benne a félelem, a kétségbeesés, a szomorúság és a düh.

- FELIX!

Nem...nem érem el már őt...soha....